↑ Return to Cikkek

Szívem egyik csücske – az ashtanga

az ashtangaJelenleg hetente egyszer tartok vezetett ashtanga órát, viszont az egyes sorozatot általában heti 5 alkalommal gyakorlom. A legnagyszerűbb dolog, amit közben tapasztalok, az a mélységes nyugalom, külső és belső csönd. Akkor és ott a matracon csak a légzés, a dristi és az ászana létezik, számolok – egy, kettő, három…-, koncentrálok a fókuszpontra és hallgatom az uddzsáji légzés morajló hangját. Egyik ászanából megyek a másikba, mint egy gyönyörű lassú táncban, mely békével tölt el, számomra ilyen a mozgó meditáció megtapasztalása. Ezt az érzést és hangulatot szeretném átadni minden gyakorló számára, aki ellátogat az óráimra.

Kezdőként ez az érzés a vezetett órán először talán nem talál meg, felmerülhet benned a kérdés, ki tud egyszerre ennyi mindenre figyelni (ászana, légzés, dristi, bandha, már megint:-) )? Hát persze, ehhez is kell némi kitartás és türelem, na de az életben mihez nem? Amikor el kezdtél autót vezetni és először mentél ki az oktatóval a forgalomba, rengeteg impulzus ért, talán azt sem tudtad hirtelen, hogy a kuplungot nyomd vagy a féket, de alkalomról alkalomra, amikor ismételted, egyre magabiztosabbá váltál. Így van ez az ashtangával is. Eleinte talán csak próbálod „túlélni” az órát, mert már a napüdvözleteknél elfáradsz, aztán már kezded megismerni az ászanákat, kitapasztalod, melyik megy jobban és melyiken kell még dolgoznod, majd már tudsz a légzésre is figyelni, sőt, rájössz, hogy a légzés segíti a munkádat és így tovább…

 

Tipikus gondolat, amely például az első óra után felmerülhet benned: „a mellettem lévő lány a nyakába rakta a lábát, az tuti, hogy nekem ez soha nem fog menni, akkor meg minek szenvedjek”. Először is ha már az elején eldöntöd, ez nem fog menni, akkor az tényleg nem fog menni. Egyszerűen bekorlátozod magad. Másodsorban már kisgyermek korunkban megkezdődik a szocializációnk, alkalmazkodunk a körülöttünk lévő világhoz, megtanuljuk, hogyan viselkedjünk, hogy elfogadjanak és szeressenek minket. Gyakran ezzel a viselkedésmintával kapcsolatosan túlzásba is esünk. Mindig meg kell felelnünk a külvilágnak? Nekünk is mindent úgy kell csinálnunk, mint a többieknek? Mindig nekünk kell lenni a legjobbnak? Vagy meg kéne tanulnunk felmérnünk és elfogadnunk, hogy most itt tartok, ennyi megy, majd kitartó munkával, apró pici lépésenként fejlődni. Hiszen nem tudhatod, hogy a melletted lévő lány mióta gyakorol, mennyi munkája van benne, hogy a nyakában van a lába… 🙂 Miért szeretnéd te azonnal azt elérni?

 

Sokak eszébe juthat az is, nem unalmas heti ötször végrehajtani ugyanazt az ászanasorozatot? Erről mostanában részletesen írt Pórffy Csaba és Gouranga Das (budapesti jóga bloggerek) is, tehát nem én fogom feltalálni a spanyol viaszt, viszont személy szerint úgy gondolom, hogy bár ugyanazt a sorozatot ismétlem, de én magam nem vagyok ugyanaz minden nap. Biztosan észrevetted már, hogy vannak napok, amikor azt sem tudod, hol áll a fejed és nem tudsz az órán megállni egy mérlegben vagy épp ellenkezőleg, sokkal jobban mennek az egyensúlyi gyakorlatok. Tehát minden változik körülöttünk állandóan, mi magunk is változunk, egy fix sorozat pedig – mint az ashtanga – arra tanít meg minket, hogy rácsodálkozzunk és tudatosítsuk ezeket a változásokat és a rájuk adott reakcióinkat.

 

Ha kitartóan figyelsz – előbb-utóbb már menni fog befelé is – nagyon sok mindent megtudhatsz magadról. Megtapasztalhatod hol vannak a fizikai tested határai és milyen érzések és érzetek kötődnek hozzájuk. Persze, legyintesz, az jóga nélkül is megy, ismerem a testem és az érzéseimet is. Biztos ez? Tegyünk egy próbát. Próbálj fejen állni. Gyermekként ment? És most? Tegyük fel, az oktató részletesen elmond mindent a végrehajtásról, tehát minden információval rendelkezel ahhoz, hogy a feje tetejére álljon a világ. És mégis, a gyakorlók nagy százalékának eleinte nem megy (nekem sem ment, én sem vagyok kivétel 🙂 ). Előfordul, hogy a tested már azt jelzi, hogy mindjárt hanyatt vágódsz. Valójában, ha abban a pillanatban valaki lefotóznia, kiderülne, hogy még csak közel sem vagy a hőn áhított függőleges tartáshoz, viszont a mélyen beléd kódolt program félti a fizikai épségedet és letilt, tartva a sérüléstől. Vagy van, amikor azt érzed egy gyakorlatnál, hogy azért nem tudod végrehajtani, mert nem vagy elég erős, aztán rájössz, hogy bizony az nem erő kérdése, hanem az egyensúlyérzékedet kell még fejleszteni. Van egy pont, amikor megérted, hogy miért nem tudsz végrehajtani egy gyakorlatot. Ez egy áttörés, mert abban a pillanatban végre a felszínre kerül mi is a „baj”, s így már érdekes módon el tudsz indulni a megoldás felé. Ha például az eséstől félsz kérheted, hogy az oktató álljon mögéd, hogy elkapjon ha dőlsz vagy körberakhatod magad takarókkal, tompítva az esést. Vagy rájössz, hogy nem elég nyitott a csípőd, s ez után célzott gyakorlatokkal dolgozhatsz rajta, hogy ez változhasson.

 

 

Amikor hosszú kihagyás után újrakezdtem a jógát, voltak bizonyos gyakorlatok, amiket kifejezetten utáltam. Olyan gondolatok jártak a fejemben a végrehajtásuk közben, hogy „ezt mi a fenének kell már megint megcsinálni, mit keresek én itt?” aztán ahogy jött a többi póz, elcsöndesedtek ezek a zajok. Amikor felfigyeltem erre az ismétlődő gondolatmenetre a fejemben, próbáltam túllépni ezeken az érzéseken és rendületlenül folytattam a gyakorlatokat, egyszer csak végleg elhallgattak. Vajon miért történik / történhetett ez? Én azt gondolom, hogy bizony az egó dolgozik és bizonyos ászanák mintha rálépnének az egó „tyúkszemére”. Valamiért ellenkezik az a kis hang odabent, mert félti a kis birodalmát, tudja, hogy ha rendületlenül tovább mész, megszűnik a hatalma és valami új tapasztalás alapjaiban változtatja meg az életed. Persze ez nem mindig ilyen nyilvánvaló és látványos, de ahogy mondják „az ezer mérföldes utazás is egy lépéssel kezdődik”.

 

Rengeteg tapasztalás, történet, sokáig folytathatnám, miért is szeretem az ashtanga jógát és mit tudtam meg magamról a gyakorlása közben. De most már rajtad a sor :-)… Itt az idő, hogy Te is megtapasztald a saját határaid és aztán túllépj rajtuk! Legközelebb szeretettel várlak, induljunk együtt neki az útnak! 🙂

 

Nagy Orsolya- 2015.09.30.